"Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény csecse becse:
ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam."
Ezt József Attila írta, bizonyára tudod. Ő verssel ünnepelt.
De hogy kerül a vers a fotóstúdióba?
A kérdés, amivel alighanem a leggyakrabban szembesülök, az ez:
"Jó, de miért készíttetne magáról valaki portrét? És pláne egy tucatnyit? Mit csinál ennyi fotóval magáról?"
"Vannak gyerekeid?" -kérdem az illetőt.
"Élnek-e a nagyszüleid? És a szüleid?"
"Van-e társad az életben? Partnered? Barátod? Barátnőd? Valaki, aki szeret, akinek fontos vagy?"
"Becsülöd, szereted saját magad annyira, hogy valamivel megajándékozd?"
Ha bármelyik kérdésre igen a válaszod, akkor már meg is érkeztünk.
A portrék, amelyeket alkotunk, elsősorban neked, a te kérésedre és tetszésedre készülnek.
De nemcsak neked. Az időnek is. Az is cél, hogy ne csak az emlékezetekben élj. Hogy maradandó, megfogható képek is legyenek, maradjanak rólad. Amiket a gyerekeid majd sokáig nézegetnek, és továbbadnak az ő gyerekeiknek. Amiket a szüleid gondolatban dédelgetnek, amikor hiányzol nekik. Amiket a partnered büszkén mutat másoknak: íme az én gyönyörű kedvesem. Amiket együtt bekereteztek, és a falra akasztotok, vagy a polcra állítototok, hogy az otthon még otthonosabb legyen tőle.
30 éves lettél, 50 vagy 80? Befejezted az egyetemet, kirepültek a gyerekek, karriert váltottál, utazni készülsz, új fejezet indul az életedben? Esetleg emlékezni akarsz arra, hogyan néztél ki életed egy bizonyos pontján? Büszke vagy magadra valamiért?
Ünnepelj.
Ajándékozd meg magadat és a szeretteidet.
Mutasd meg a portrédat.
Keretezd be, tedd a falra, nézegesd naponta.
Csinálj családi fotó falat.
Állíts mementót a nagy pillanataidnak.
Szeress létezni, képeken is.
Comments