Láttam egyszer egy dokumentumfilmet. Szívfacsaró témájú volt, így nem részletezném. Elég, ha annyit mondok, hogy emberek egy csoportjáról szólt, akiknek - a történelem egy bizonyos fodulópontja okán - egy nap nagyon gyorsan el kellett hagyniuk otthonaikat. Fél évszázad múltán interjú készült egyikükkel, egy akkor már idős hölggyel. A hölgy az egész interjú alatt szorongatott valamit a kezében. Kiderült, hogy az egykori otthonából kimenekített egyetlen tárgy volt az: egy fénykép a családjáról. Ez volt az, amit a pillanat törtrésze alatt megragadott, és magával vitt az ismeretlenbe: egy képet a szeretteiről.
Amióta csak láttam a filmet, eszembe jut időnként, és elgondolkodom ezen. Persze, a XXI. század embere magával vinné a telefonját, és azon mindent és mindenkit, apát, anyát, a gyereket, rokonokat és a barátokat, hisz mindenkiről van egy vagy több gyors fotó a memóriában.
De mi van évekkel később, amikor az a telefon már nem működik? Akkor mi marad?
Az a kis darab papír a hölgy kezében a filmen sárga és régi volt, de ott volt, és ott volt benne minden, amitől éltek az emlékek.
Amikor én kislány voltam, jó régen volt, mondjuk úgy a digitális korszak előtt, minden jeles napon vagy legalábbis mérföldkőnél elmentünk a fényképészhez, az egész család, portrét csináltatni. Kaptunk egy pár igényes és szép nyomatot, amit bekereteztünk, és kitettünk a falra.
Neked mikor volt utoljára hasonló élményben részed?
Persze, hogy nem kell ahhoz jeles ünnep vagy anyák napja, hogy az ember együtt legyen a szeretteivel, és közös portrékat készíttessen. Mégis, kellenek az ünnepek, és anyák napja kiváló ünnep ahhoz, hogy egy igazán különleges ajándékot adjunk az édesanyáknak: gyönyörű képeket együtt, vele, azokkal, akiket legjobban szeret.
Ha belegondolsz, nem csak képeket, hanem emléket is alkotunk.
Comments