Milyen buta kérdés, mindenki tudja, miért akarja fotóztatni magát, nem? Nos, sokan valóban tisztában vannak vele, hogy mit is szeretnének és miért. Mások meg, és ők is sokan vannak, nem tudják, mit is válaszoljanak a "miért szeretnéd, ha portréfotók készülnének rólad?" kérdésre. Legtöbbször azt mondják, "csak szeretnék pár szép képet magamról".
Aztán ott vannak azok a vendégeim, akik olyan feszültek fotózás előtt, hogy az ember azt gondolná, fogorvoshoz készülnek. Gondolkodtam én is ezen, próbáltam magam a helyükbe képzelni, és rájöttem, hogy valaki idegen szeme láttára "megnyílni", mert a portréfotózás erről is szól, valóban kicsit félelmetes lehet.
De ha így van, akkor miért vállakozna valaki önként arra, hogy áttörjön ezen a félelmen, és ezért még fizessen is?
Mindannyian szeretjük láttatni magunkat. Szeretjük, ha csodálnak bennünket. Szeretnénk továbbélni az emberek emlékezetében. Szeretünk kapcsolódni (vagy visszakapcsolódni) önmagunkhoz, lényegünkhöz, szeretjük vagy szeretnénk szeretni magunkat. És mi mindannyian birtoklunk valamit (normális esetben éppen eleget, de nem túl sokat) abból a bizonyos nárcizmusból, ami miatt képesek vagyunk hosszasan nézegetni a legkedvesebb de legalábbis legmegszokottabb arcot, a sajátunkat. Nincs is ebben semmi rossz, mindez teljesen természetes, emberi és elemi. Még ha olyan társadalomban, kultúrában vagy közösségben élsz is, ahol ezek miatt szégyellned "kell" magad, a tény akkor is tény: az emberek, mióta művészet létezik, szeretik megörökíttetni magukat. Sőt, emberi alakok léteznek képeken az idők, de legalábbis az emberiség kezdete óta.
Nyilvánvaló persze, hogy óriási a különbség a sorozatban készített és közösségi médiára posztolt szelfik és a professzionális körülmények között, tudatosan és művészien alkotott portréfotók között.
A portré nem ugyanaz, mint a szelfi. A portréfotózás nem pillanatnyi életképek sorozata. Nem a tetszésnyilvánítások vagy a követőink számának növelése a cél.
Itt valami időtlent és értékeset alkotunk. Képeket, amelyeket elsőként vinnél magaddal, ha el kellene hagynod a házadat. Amiket a tárcádban hordasz mindig, hogy kéznél legyen, ha a világ kíváncsi. Képeket, amelyek még mindig ott lesznek kiállítva a faladon, amikor a telefonod már rég nem működik, vagy a pendrive a többi képpel már elkallódott valamelyik lomos fiókban. Mi itt "egy percre megfogjuk, ami örök", a te örök és megismételhetetlen valódat, amiben majd generációk gyönyörködnek.
Egy nap szeretteid megköszönik ezt neked.
Létezz hát bátran fényképeken is.
Comments