Mi nem vagyunk "elég jók"?

A fénykép, amit mellékelek, egy személyes emlékkép a múltból. Az egyik a legkorábbi család portréim közül.

Nem terveztem, hogy lefotózom ezt a családot. Igazság szerint nem terveztem semmit, csak, ahogy egy új helyen először járva mindig, céltalanul kóboroltam az indonéz városnak ebben a kedves kis utcájában, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenfelől emberek gyűlnek körém. Jöttek mindenhonnan, és hozták magukkal a férjüket, a nagymamát, a gyerekeket, kinek kije volt épp "kéznél". Mindenki fotózkodni akart, mert látták nálam a fényképezőgépet, és, hogy lelkesen kattintgatok. Így odaálltak a gép elé, elém, tört angolul vagy csak szó nélkül kommunkálva, hogy őket is fotózzam. És pózoltak. Egy cseppet sem aggodalmaskodtak amiatt, hogy hogyan néznek ki, csak önfeledten örültek, amikor megmutattam a képmásukat a gép LCD-jén. 

A fényképem a családról valójában csak egy gyors fotó. Az ok, amiért megosztom, nem a kép nagyszerűsége. Ami érdekes itt, a tiszta, elemi büszkeség, a kíváncsiság, a szégyellősség, az emberi kontaktus és az öröm az arcokon. Az a nyilvánvaló üzenet, hogy ők teljesen rendbenvalónak és természetesnek találják, hogy felvétel készüljön róluk.

Olyan sokkoló volt az élmény, hogy azóta gondolkodom ezen. Miért a nyugati ember sokszor heves ellenérzése aziránt, hogy fénykép készüljön róla? Olyannyira heves olykor, hogy el is fordul, amikor felé irányul az objektív. És miért találja ezt az ázsiai ember olyan mulatságosnak, élvezhetőnek? Miért találjuk mi sokan a "nyugati" országokban a saját vonásainkat taszítónak, miközben tombol a közösségi médiákon a narciszizmus és a céltalan mániás magamutogatás? 

Persze, ahogyan te is, én is tisztában vagyok a jelenség okai közül jónéhánnyal. A média túlzott és téves (vagy szándékoltan megtévesztő) képhasználati szokásai, az elmúlt évtizedekben elterjedt narcisztikus és mániás viselkedésminták, ésatöbbi ... a lista persze hosszú.

Marad a kérdés: lehet-e, és ha igen, hogyan szerezhetjük vissza ezt, a képen látható naív és őszinte rácsodálkozást saját magunkra, a tükörképünkre?  Van-e módja, hogy egy megújult, előítéletektől mentes büszkeséggel és ártatlansággal szemléljük magunkat, hogy tessünk magunknak anélkül, hogy ez mániás önimádatba csapna át? Meg tudjuk- e még valaha szeretni a saját szépségünket, leszünk-e még mi, nyugatiak is "elég jók" saját magunknak?